Nem mindig könnyű a pedagógusok élete

Van egy barátnőm, aki pedagógus, egy általános iskolában tanít alsósokat. Tavaly kapta meg az első saját osztályát, aminek nagyon örült, hiszen ez egy hatalmas előrelépés volt a számára, raádásul elég hamar történt a dolog, ebből is látszik, hogy megbecsülik őt ott és hisznek benne. Nekem kétségem sem volt efelől, hiszen tudom, mennyire szereti a gyerekeket, mennyire szeret tanítani, mennyire megbízható.

Nagyon örültünk ennek tavaly, el is mentünk egy hetes nyaralásra Olaszországba. Itt ő is vett egy utolsó nagy lélegzetet a nagy megpróbáltatás előtt, szépen kipihente magát, és újult erővel ment neki a tanításnak, az új tanévnek.

A gyerekek már az első perctől kezdve teljesen odavoltak érte, imádták, amiért olyan különleges kinézete van, nem olyan, mint a többi tanító néni. Ugyanis neki hosszú, göndör és vörös haja van, kék szemei, viszonylag magas, van egy szemöldök piercingje, és imádja a színes ruhákat.

Hamar összebarátkozott az osztályával, azonban azt nem gondolta volna, hogy lesz egy tanítványa, akivel többet kell majd foglalkoznia, mint a többiekkel. Az ő szüleivel már a tanévkezdéskor leült egy hosszabb beszélgetésre, hiszen meg kellett beszélniük, hogyan és miként kell a kislánnyal foglalkozni, mire kell számítani őt illetően, meg úgy amúgy is, szerettek volna neki bemutatkozni.

A barátnőm kicsit kétségbeesetten mesélte a sztorit, nem azért mert bármilyen gyereket is megkülönböztetne a többiektől, hanem azért, mert félt, hogy ehhez a feladathoz lehet, hogy még nincs elég tapasztalata. De a kollégái már akkor is mondták neki, hogy nem lesz gond és mindenben segítenek, ha kell. A szülők is rendszeresen tartják a kapcsolatot a barátnőmmel azóta, mindig beszélnek, ha éppenséggel történt valami.

Fejlesztőjátékokat talált ki neki a barátnőm, kicsit többet foglalkozott vele az elején, mint a többiekkel, hogy a kislány megszokja azt, hogy ki is az a néni, akivel minden nap össze van zárva az iskolában.

A kislány aztán hamar megszerette őt, és nem félt már tőle, inkább hagyta, hogy mindig mellé üljön és segítsen neki, ha olyan feladat van, amit egyedül kicsit lassabban oldana meg. A kislánynak olyan betegsége van, ami miatt nem tud azonnal közvetlen kapcsolatot kialakítani bárkivel, fél a világtól, fél az emberektől, visszahúzódó, kicsit lassabb, mint társai. Ha nagyon rossz passzban van, rohamai szoktak lenni, éppen ezért ő különös odafigyelést igényel.

Barátnőm azóta teljes mértékben belerázódott a szituációba, a többi gyerek az osztályában szinten nem okoz gondot ilyen szempontból, hiszen a kislányt senki nem bántja, nem csúfolják, nem közösítik ki, sőt, néhány kislány saját magától mentek oda hozzá és kezdtek el vele barátkozni. Ugyan kicsik még, de nagyon is felfogták a helyzetet, hogy csoporttársuk kicsit más, mint ők, de ezzel semmi gond nincsen.

Örülök, hogy barátnőm ilyen jól veszi ott az akadályokat, nagyon büszke vagyok rá.